Méltatlanul elfeledett gyöngyszem az I Am Alive, ami műfajának egyik legnagyobb királya is lehetett volna, ha nem épp egy évvel a The Last of Us előtt jelent volna meg. Jóllehet a két játék közötti párhuzam a poszt-apokaliptikus körítésben nagyjából ki is merül, ami azért is különös, mert mindkét játék nem keveset inspirálódott az olyan filmekből, mint Az Út (The Road), vagy az Éli Könyve (The Book of Eli).
Az I Am Alive világát viszont nem egy nukleáris katasztrófa, vagy egy ismeretlen zombi/gombajárvány taszította pusztulásba, hanem maga a Föld bolygó. Egy szimplán csak „eseménynek” nevezett, az egész világot alapjaiban átrendező gigantikus földrengésekkel járó természeti katasztrófa gyakorlatilag kipusztította az emberiség 90%-át, de az utóhatások miatt nem pont a túlélők a szerencsésebbek. A kőzetlemezek alól felszabadult mérhetetlen mennyiségű por ugyanis állandó veszélyforrást jelent, amit ha felkap egy-egy komolyabb széllökés, rosszabb esetben egy nagyobbacska vihar, gyorsan pontot tehet a nyersanyagok, élelem és víz után kutató, a mindennapokban éhező, szomjazó és állandó veszélyben élő emberek életének végére.
Névtelen főhősünk ebben a világban tett meg nagy, több évig tartó utat a fiktív amerikai nagyvárosba, Haventonba, ami egykoron, még a kataklizma előtt családjának és neki is otthont adott. Egyetlen célja, hogy megtalálja eltűnt feleségét és lányát, ami nem a legegyszerűbb feladat a romokban heverő nagyvárosban. A hatalmas épületek között sétálgatni nem egy életbiztosítás: a porvihar és a kiszámíthatatlan rengések bármikor az életébe kerülhet, és még a túlélőkkel sem könnyű megtalálni a közös hangot. Portyázó bandák leselkednek a lehetőségre, mikor törhetnek ránk, míg mások – épp miattuk – hangos fenyegetésekkel próbálnak távol tartani mindenkit és bárkit a menedéküktől, közösségeiktől.
Már ez az alapfelütés is kellőképp izgalmas, de a játékmenet is bőven tesz róla, hogy mindig éberen sose unatkozzunk. Egyrészt az épületeket, nem ritkán felhőkarcolókat meg kell másznunk, vagy épp meg kell találjuk a lefelé vezető utat róluk, ami hősünk meglehetősen hamar kimerülő állóképesség sávja miatt roppantul taktikus kihívásoknak bizonyulnak. A mászásokat különböző útvonalakon bonyolíthatjuk, akár rövidebb utakat is találhatunk, ha figyelünk a környezetre, az időközben minden egyes mozdulattal kőkeményen merülő staminát pedig a kóborlások során meglelt cuccokból – vízből, konzervkajából, stb. -, tölthetjük vissza.
A legeslegegyedibb és legizgalmasabb mechanikával viszont akkor találkozunk, ha összefutunk a túlélőkkel. Van, aki segítségre szorul – rajtuk opcionálisan segíthetünk: néha speciális dolgokat-tárgyakat kell megszerezni nekik, de nem ritkán a saját készleteinkből is adhatunk vizet, kaját, elsősegélycsomagot stb., amiért cserébe úgynevezett retry-tokeneket kapunk, melyeket esetleges halál után használhatunk újjáéledésre. Aztán vannak, akik csak a területüket védik: őket óvatosan el is kerülhetjük, és általában hagyják is, hogy odébb álljunk, de a busás szajré reményében akár meg is támadhatjuk őket.
És végül ott vannak az ellenséges, szinte azonnal támadó bandák, amikkel többféleképpen is elbánhatunk. Megfélemlíthetjük őket a pisztolyunkkal – amihez lőszert nem szór a játék két marékkal, általában 2-3 golyónál több nem igazán lesz a tárban, ezért kétszer is meg kell gondolni, hogy kire és mire sütjük el. Igen ám, csakhogy a bandatagoknak fogalma sincs, hogy a rájuk szegeződő fegyverben tényleg van-e éles lőszer, vagy csak blöffölünk, ezért amint elővesszük azonnal felteszik a kezüket. Ekkor érdemes gyorsan cselekedni: megadásra kényszeríthetjük, csapdába csalhatjuk-irányíthatjuk, vagy akár egyenként ki is végezhetjük őket (ez azért elég necces tud lenni, mert nem várják meg a többiek, hogy lecsapjunk a társaikra), hacsak a megtorpanásukat kihasználva nem fogjuk inkább menekülőre.
Ami pedig a látványt illeti: 2012-es játékhoz képest meglehetősen jól tartja magát, amit leginkább talán a katasztrófafilmes szűrőknek köszönhet. Bár a Ubisoft Shangai fejlesztői szemmel láthatóan a realisztikusságra törekedtek, az egész látvány szürkés, néhol sárgás szűrővel lett maszkolva, ami nem csak meglepően jól konzervált, de olyan komor, melankólikus, szomorkás világvége hangulatot ad, amit másutt maximum csak a szintén zseniális Spec Ops: The Line-ban tapasztalhattunk.
Habár a Ubisoft sorozattá szerette volna duzzasztani az I Am Alive-ot, ebből végül semmi sem lett. Egyrészt bár először egészen jó eladásokat produkált, de hamar feledésbe merült, főleg a The Last of Us megjelenése után, másrészt akkoriban a játékújságírók többsége is meglehetősen méltatlanul bánt el vele – hasonlóképp egyébként a Mad Max játékhoz. Pedig az I Am Alive az egyik legjobb és legegyedibb dolog, ami a poszt-apokaliptikus túlélő akció, de inkább kalandjáték műfajban történhetett. Nagy kár, hogy sosem folytatódott…
A jó hír: az I Am Alive szinte állandó részvevője a játékakcióknak!
A játékot ma már csak Xboxon és PC-n lehet elérni, cserébe általában szuperolcsón adják. Ha emlékeim nem csalatkoznak, Xbox Series-en nem fizettem a játékért 1000 forintnál többet, de PC-n – Steamen sem sokkal drágább, ahol október 6-ig -75% után csak 1400 forintot kérnek el érte. Szerintem egyértelmű, hogy az I Am Alive ennyit minimum megér, még akkor is, ha az eltelt 13 év azért meglátszik már rajta. Az egyedi mechanikái, a lassú, kimért, taktikus játékmenete garantáltan a képernyő elé szögez, ami elől a stáblistáig fel sem állsz. Szerencse, hogy nem olyan hosszú: nagyjából 8 óra alatt a végére lehet érni.
Fun fact: a Nexus Mods oldalán szeptember 18-án jelent meg egy ingyenes remaster mod a játékhoz, amivel modernebbé, gyönyörűbbé varázsolhatjuk a világvégét. Ha zavar az eredeti, 2012-es – amúgy egyáltalán nem csúnya – látvány, akkor érdemes lehet letöltened.
